Tizenhatodik fejezet

Szerintem most már lassan lefejeztek a sok mentegetőzésért, de most tényleg minden ellenem volt. 
Megbetegedtem a héten, nem tudtam kikelni az ágyból, de vasárnap már nem voltam olyan rosszul, meg hát a fejezet már régen kész volt - tehát eddig minden oké. Vasárnap bekapcsolom a laptopot - a Windows összeomlott. A vége az újratelepítés lett, szerdán kaptam vissza, ééés azt hiszem mondanom sem kell, hogy minden elveszett. Szóval azóta újra kellett írnom, meg még nem is gyógyultam meg teljesen, de azért összeszedtem magam, és megírtam újra. Nézzétek el nekem, hogy ez most kicsit rövidebb a szokottnál, azért remélem tetszeni fog, és a végére már nem is akartok kicsinálni :D 
Jó olvasást!!!
Giger

– Egyszerűen nem hiszem el!

– Attól még ez van, és jobb, ha már most elfogadod, és továbblépünk. Különben is, szerintem pont te vagy az, akinek megfordult a fejében, hogy ez is megeshet.

– Nekem aztán semmi ilyesmi nem forgott a fejemben, még csak át sem rohant rajta.

– Nekem teljesen mindegy, mi van a fejeddel, maradj már csendben egy kicsit!

Ha nem Kala mondja, hanem akárki más a Földön, akkor Militis nyilván nem hallgatott volna el, de az ő kedvéért kivételesen megtette – mindenesetre rettenetesen fájt a büszkeségének, meg aztán rengeteg mondanivalója lett volna Angela attrakciójáról. De ha már egyszer ő képes volt csendben maradni, akkor beszélt más. Bár Cali inkább csak magának magyarázott.

– Egyértelmű, hogy miért ment el. Nem akart minket is még jobban belerángatni ebbe, és úgy gondolta, mindenkinek jobb lesz, ha egyedül megy. Csakhogy nem mente egyedül, mert Amora sincs itt…

– És ki mondta, hogy vele ment? – tette fel a kézenfekvő kérdést Rebellis. – Neki nem ügye, ami itt folyik, simán lehet, hogy lelépett és kész. Ne értsetek félre, én teljesen megértem, ha így tette.

– Na ja, mert ahogyan kinézett, pont ez a valószínűbb. Biztos, hogy Angelával ment, tetszett neki – jelentette ki nem egyszerűséggel Kala.

– A szerelem-doki megszólalt – morogta Militis, de inkább ezt senki nem vette figyelembe.

– Gondolhattam volna erre, hiszen annyira… annyira…

– Hülye volt.

– Militis!

– Semmi – vágta rá, és kicsit odébb állt, belátva, hogy most száz százalékig csendesnek kell lennie, ha nem akar nagyobb feszültséget, mint ami eddig is volt.

– Ne hibáztasd magad Cali – csóválta a fejét Kala. – Ennyi erővel mindenkinek előre kell látni, hogy mi lesz.

– Igen, és ezt még én sem láttam – szólt közbe Rebellis. – Mert az igazat megvallva, szerintem nem volt neki tervben már akkor, amikor lefeküdtünk, hogy lelép. Valószínűleg ez egy elég hirtelen ötlet volt, Amora meg ment vele. Vagy nem, de ez most nem lényeges.

– Igenis lényeges. Akkor legalább nincs teljesen egyedül – mondta Kala.

– Miért, attól félsz, hogy hülyeséget csinál? – kérdezte Cali.

– Nem, csak…

– Figyelj, szerintem kevesebb hülyeséget csinált egész eddig, mint bárki közülünk. A kezdeti ügyetlenkedését láttad, de mást nem. Ha ő nem jön, nem tudom, hogy érünk el, és végül is Rebellisnél is ő dumált ki minket.

– Több annál. Rábeszélt, hogy kezdjek valamit az életemmel – a lány keserűen felnevetett. – Akármennyire nagy szó is ez, ha nem futunk össze, akkor talán maradok az Udvar szolgálatában, és egész életemet azzal töltöm, hogy behódoljak valakinek.

– Talán mind így végezzük, ha nem jön le. Ne félj Kala, talpraesett egy darab ő.

Kala nem felelt. Akárhogy is, ő utána akart menni, bár még ezt a témát fel sem vetették, és nem tudhatta biztosra, hogy a többiek hogyan állnak hozzá, tartott tőle, hogy ők inkább maradnának, ha már így alakult. És ebben nincs is semmi elítélendő, hiszen mindenkinek megvan a maga élete és problémái. De ők akkor is együtt indultak el ezen az úton, és elég sok dolog függött a végkifejlettől. Tehát szükség volt minden segítségre, amit csak meg lehet szerezni, és nem az lett volna a legjobb megoldás, ha magára hagyják Angelát, hogy kezdjen ezzel az egész helyzettel, amit akar, aztán majd egyszer talán még látják egymást.

– Szóval akkor hogyan tovább? – tette fel végül a kérdést. – Rebellis, tudsz mondani valamit?

– Nem igazán – csóválta a fejét. – Csak azt tudom, hogy mindenki abszolút határozatlan, és az egész jövő homályos. Ami egyet jelent: nagyon sok dolog függ most attól, hogy mi hogy döntünk. Hogy pontosan hogyan alakít ez a dolgokon, arról halvány lila fogalmam sincs, de épp ez benne az izgalmas.

– Tulajdonképpen most az van, hogy helyesen kell döntenünk, de nem tudjuk, hogy mi a helyes döntés – állapította meg Cali. – Fantasztikus kilátások.

– Ez már csak ilyen. És én döntöttem. Felmegyek – jelentette ki Kala, olyan hangon, ami egyértelműen jelezte, hogy nem érdekli, a többiek mit kívánnak tenni, és mi a véleményük a döntéséről, ő akkor is felmegy, ha összedől közben a világ.

– Én pedig megyek veled – szólt Militis. – Egyrészt, ha újra látom, szeretném közölni vele, hogy ez nem volt szép húzás, másrészt tetszett az a fenti világ egy kicsit, meg aztán elég unalmas lenne csak itt ülni, és nézni ki a fejemből.

– Nagyon dilis tudsz lenni – nézett rá Kala, de azért elmosolyodott.

– Elég nyilvánvaló, hogy nem mehettek el nélkülem – mondta Cali. – Milyen abszurd helyzet lenne már, ha fognám magam, és itt maradnék, amikor ti elmentek.

– Reméltem is, hogy ezt mondod – nevetett Militis. – Viszont még Rebellis hátra van. Előadsz egy érzelmes monológot, vagy csak választasz, hogy igen, vagy nem? Nekem mindegy, csak hogy tudjunk számolni az idővel.

– Nagyon vicces vagy, persze, hogy megyek. Azt hiszitek, csak nektek fontos ez az ügy?

– Csodálatos, indulhatunk, minden király. Már csak az átjárót kell megtalálnunk. Angela megtalálta, amíg aludtunk, ami olyan három óra volt, mert utána szerencsére észrevettük, hogy senki sem őrködik, mindegy. A lényeg az, hogy vagy neki volt hatalmas szerencséje, vagy könnyű volt megtalálni.

– Vagy ő volt ügyes.

– Ilyen opció most nincs.

– Az már túl sok lenne a büszkeségednek, tudom.

Militis elkezdett kutatni a bokrokban, a többiek pedig némi fáziskéséssel követték a példáját. Kala először csak leült oda, ahol Angela őrködött, amíg ők aludtak, és onnan nézelődött, hátha látszik valami, amit felkelthette a lány érdeklődését. Mintha kényszerből cselekedne, megfogott egy követ a földön és elhajította. Levélzörgés kíséretében landolt a bozótban. Kala nem is gondolkodott, csak megismételte a dobást – és a negyedik kőnél pontosan oda talált, ahova néhány órával korábban Angela. Megjelent a kékes fény, és mindenki odagyűlt.

– Szerencse – motyogta Militis, és már ment is a holmiikért.

– Na persze. Én másnak mondanám. Kizárt, hogy véletlenül találtam meg, azt sem tudtam, mit csinálok.

– Akkor varázslat, nem? – nevetett Militis, és már sietett is az átjáró felé a táskákkal. – Kérdéses, hogy hol kötünk ki. Ha egy erdő közepén, akkor aztán jól benne vagyunk, mert itt még csak eligazodtunk, de fent csak egyszer jártam, akkor is csak egy rövid úton.

– Pedig számíthatsz ilyesmire, mert biztos, hogy nem egy könnyen észrevehető helyen van, de nem akarlak letörni – mondta Cali, és körbeállták a pocsolyához hasonlító jelenséget.

Kala és Militis léptek bele először. Amint a lábuk beleért a vízszerű anyagba, mintha a feje tetejére állt volna a világ. Zuhanni kezdtek egy olyan helyen, amit leginkább a semmi kellős közepének lehetett nevezni, aztán tompa puffanással landoltak. Néhány másodperc elteltével Cali és Rebellis is megérkeztek.

– Visszavonom, amit az erővel kapcsolatban mondtam, annak jobban örültem volna.

Ez volt Militis első mondata, amikor körülnézett, és meglátta a napraforgó-táblát. Még nem kelt fel a nap, erősen fújt a szél, és Angela és Amora párosának nyoma sem volt. Tulajdonképpen már Angela otthona felé siettek, és épp eszükbe se jutott, hogy a társaság másik fele vajon hogyan dönt.

– Elvileg, ami lent nagy távolság, az itt nem – mondta Kala, de leginkább úgy tűnt, hogy magában beszél. – És lenti mércével nem gyakran vannak átjárók, tehát valahol ennek a környékén kell lennie annak is, ami a házamtól nem messze van… És az a lenti helyzetünkhöz képest… szóval… Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk – adta fel a küzdelmet az irányok ellen. – Van valakinek ötlete?

– Nincs – vágta rá Militis, és látszólag találomra elindult egy irányba.

– Hé! Hova mész…?

– Nem akarok itt nagyon okoskodni, vagy megzavarni az elmélkedésedet, de itt eléggé le vannak törve a virágok, tehát valaki nemrég járt itt, és ha csak fent nincsenek egy ilyen helyen ember nagyságú állatok, amik valahogy idevarázsolták magukat, ahol állunk, és csak innen hagytak nyomot maguk után, akkor ez egy elég egyértelmű nyom. De az is lehet, hogy tévedek.

Kala inkább meg sem szólalt, csak bemutatott egy szemforgatást és követte Militist.

– Ilyen helyen se voltam még – jegyezte meg Rebellis.

– Csak várd ki a végét – mondta Cali. – Itt minden reggel felkel a Nap… Folyamatosan változik az időjárás, és nem kell teljesen sötétben élni.

– Az jó… Mondjuk, lehet, hogy én vagyok fura, de nekem annyira nem hiányzik a Nap. Mármint nem az hiányzik legjobban – Rebellis látszólag kicsit zavarban volt.

– Hát akkor mi? Én teljesen rosszul vagyok a fény hiányától. Tudod, mint táltos, a tűz a legjobb társam, de az a fény nem az a fény. Egészen más a kettő. De persze mindenkinek más fontos. Csak tudod, akikkel eddig beszéltem, mind arra vágytak, hogy újra fent legyen a Nap az égen.

Rebellis nem felelt azonnal. Talán azon gondolkodott, hogy egyáltalán feleljen-e a kérdésre.

– A rendszer – válaszolta végül. – Az, hogy mindenkinek megvan a maga feladata, de közben mindenki szabad. Hogy tulajdonképpen együtt tartjuk fent egymást a természettel. Nincs semmi mesterséges, nincs olyan, hogy valaki valakinek ténylegesen az ura. Jó, mindig is volt uralkodó család, de mit tett? Élt egy díszesebb helyen, aztán nagyjából ennyi.

– Amúgy mindig is érdekelt – szólt közbe Militis –, hogy milyen ott élni? Hogy néz ki?

– A legjobb, hogy mindig kék a fény, mert a fák, amelyek alá épült, kék levelűek, és csak kevés fényt engednek át. Az épületeink nem díszesek, vagy ilyesmi, fából készültek, és sokszor nincs is tetejük, mert a falevelek teljesen védenek az esőtől. És rengeteg helyen ég tűz, a szabadon, vagy kandallókban.

– Sosem láttam kék levelű fákat – mondta Cali, akit mindig is nagyon érdekelt a természet, táltos lévén.

– Gyönyörűek. A levelek nagyok, akkorák, mint egy nagyobb férfi két tenyere együtt, és kicsit áttetszőek.

– Már csak ezért megéri majd elmenni oda – jegyezte meg Militis.

– Á, az Uralkodó nem ott él. A hely most gyakorlatilag lakatlan. Építetett magának egy épületet kőből. Iszonyatosan idegen Evercasstól az egész. Nincs benne semmi természetes. Kőlépcsők, kőfalak, és különösen szereti a fekete színt. Dísznek csak néhány váza van bent, meg persze ott vannak a bútorok, de azok is feketék. Ha bemegy az ember, kirázza a hideg, de szerintem ez a cél.

– És az uralkodó család otthonával nem kezdett semmit?

– Nem, egyszerűen otthagyott mindent. Azt hinné az ember, hogy tönkreteszi, ha már ő került hatalomra, hiszen nagy politikai harc ment, és utálta a családomat. De így igazából csak borzalmasabb az egész, mert nincs benne élet. Én néha visszajártam, de aztán annyi dolgom volt, hogy nem maradt rá időm. Meg mióta ment ez a nagy begyűjtés hadjárat, és a határ meghúzása, folyamatosan házon kívül kellett lennem. De ha egyszer ennek vége, ha Angela sikerrel jár, akkor ott fogok élni.

Rebellis hangja megremegett, és maga elé meredt, miközben beszélt. Egyértelmű volt, hogy az egyik legnagyobb traumát számára otthona elvesztése okozta.

– Anya szerint betegesen ragaszkodtam ahhoz a helyhez már kiskorom óta – próbálta elfeledtetni az előbbieket. – De kilencévesen elszakadtam tőle, szóval nem nagy időszakról beszélhetett az életemben. A későbbiekben nem ismert.

– Hát, ez azért elég megszokott. Vagy az uralkodó családnál nem? – kérdezte Militis, akit látszólag nagyon érdekelt a téma.

– Nem igazán. Nálunk a család együtt marad. De amikor komolyabbra fordult a helyzet, és a család vesztésre állt, ők eltűntek. Csak én maradtam ott. Az erdőben sétáltam, és mire hazamentem, ők eltűntek. Utánuk akartam menni, de akkor összefutottam az Uralkodó egy emberével, és megtudtam, hogy elbuktunk. Így kerültem a szolgálatába.

– Aranyos családod van – jegyezte meg Militis. Rebellis erre nem felelt, és onnantól némán haladtak tovább.