Nyolcadik fejezet

Sziasztok! 
Az új részben most már visszatértünk Evercassba. Elég izgalmas rész, és a továbbiakban kiderül Angela rálinja is, amit úgy érzem, már elég sokáig titkoltam előletek. Mindenesetre most még nem ez a legfontosabb. 
Sajnos eddig elég kevés véleményt kaptam, nagyon örülnék neki, ha van egy kis időtök :*
Jó olvasást, várlak titeket az Fb csoportban is! (modul sávban kint van)
Giger



- Gyere már!
- Jól van na, én nem ismerem a környéket, és ebben a sötétben az orromig se látok! Egyébként most pont nem tudom, hogy merre vagy...
- Nyugat felé.
- Hát, ezzel most aztán tényleg rengeteget segítettél, köszönöm!
Militis indulatosan felém trappolt, megmarkolta a karom, és irányba állított, aztán szorosan mellettem haladt tovább.
Már órák óta gyalogoltunk. A lány még gyorsan összeszedte a holmiját indulás előtt, de azóta meg sem álltunk, és olyan gyorsan haladtunk, ahogy csak a sötét erdő engedte. Nem minta ez észveszejtő sebesség lett volna, de én már akkor elfáradtam. Nem is a gyaloglástól, inkább az izgalmaktól. Szinte folyamatosan Kala járt az eszemben, meg persze az, hogy mikkel fogok itt találkozni, és egyáltalán haza jutok-e még. Aztán a fantáziám peremére belebegett Cali, amint egyedül fut a sötétségbe, valahol jóval előttünk. Ezek után már jóformán semmire sem tudtam koncentrálni.
- Meddig megyünk még? - kérdeztem körülbelül fél óra elteltével. Kezdtem unni a folyamatos vakságot, és valljuk be, már nem voltam tele energiával sem.
- Még egy kicsit kéne - mondta Milaitis, szokatlanul kedvesen. Arra számítottam, hogy gúnyolódni fog, de nem. - Körülbelül egy órát. Elég gyorsan haladtunk eddig, és így utolérhetjük Calit. Nem lenne jó most elrontani azzal, hogy megállunk.
- Hát jó - sóhajtottam, aztán előkotortam a táskámból egy üveg vizet. Már kezdett borzalmasan zavarni a halálos csend. - Mégis miért kellett elvinni?
- Kalát? - Militis közelebb jött hozzám. - Elmondtam.
- Jó, de...Kalmár sok van, nem?
- Persze. És Kala származtatása Ruin, tehát csak végső esetben hívják be.
- Akkor meg?!
- Én sem tudom! - csattat fel, teljesen elveszítve türelmét. - Fogalmam sincs! Talán mert tehetséges, vagy mert már mindenkit maga mellé hív, vagy tudja a fene. Nem tudom követni a fentiek gondolatmenetét.
- Jól van! - vágtam rá indulatosan, és tovább mentem, remélve, hogy nem tévesztettem el az irányt, és nem égetem le magam. Szerencsére pont eltaláltam, Militis pedig pár másodperccel később követett. Fortyogott bennem a düh. Hát ha valamit nem tudok, mert én nem itt éltem egész eddig, már az is baj?! És pont azzal kell napokat gyalogolnom a nagy semmiben, aki egy normális szót nem tud szólni hozzám...?
Gondolataimból egy surranó hang zökkentett ki, nem sokkal a fejem fölött. Ezt egy hatalmas, vöröses színű villanás, és faágak hangos ropogása követte. Aztán Militis elrohant mellettem, és belökött egy bokorba, ő pedig pár méterrel előrébb megállt, leguggolt, és feszülten bámult a sötétségbe. Én addig meg sem mozdultam, még levegőt is alig vettem.
Újabb villanás következett, de most már azt is láttam, hogy mi okozza; tűz. Az is biztos volt, hogy nem egyszerű erdőtűzről van szó, hanem vagy egy mágusról, vagy egy táltosról - és én isónkább az utóbbiban reménykedtem.
Cali lassan felállt. Esélye sem volt harcolni a tűz ellen, már azért sem, mert nem látott semmit.
- Gyere elő, és mutasd meg magad, ha nem vagy gyáva! -szólt emelt hangon. Én még mindig mozdulatlanul kuporogtam a bokorban, és próbáltam nem a tüskékkel foglalkozni a hátamban és a karomban.
- Mond meg a neved, és megláthatsz! - felelte egy hang, de nem onnan, ahonnan a tűz jött, hanem nem sokkal a hátam mögül.Valahogyan ismerős volt...
- Calidus, te jóságos ég a szívbajt hoztad rám! - bukott ki Milaitisből, és leült a földre. Én is megkönnyebbültem, és elkezdtem kikászálódni a bokorból, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy egyedül nem fog menni.
- Te beszélsz? - mondta a lány, és leugrott egy fáról. Szokásához híven a kezében apró lángot tartott, ami megvilágította az arca egy részét. - Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan utolérsz, azt hittem, legalább két nap, vagy már nem is találkozunk. Komolyan mondom, majdnem megöltelek.
Reszkető, furcsa, nevető hangot hallatott, aztán a hangokból ítélve ő is leült. Nem tudtam, hogy szóljak, vagy még ma eszébe jutok valakinek. Aztán rájöttem, hogy Cali nem is tudja, hogy itt vagyok.
- Kaláról semmi?
- Semmi - mondta halkan Cali. - Még csak nem is hallottam, hogy a közelben lennének. Pedig két órával azelőtt vitték el, hogy elindultam. Nagyon gyorsan haladnak.
- Akkor nem várhatunk tovább, mennünk kell.
Már majdnem el is indultak, amikor rájöttem, hogy Militis képes elfelejteni, hogy vele mentem.
- Lányok...!
- Angela! - kiáltott fel Cali, és a hang irányába fordult. - Magaddal hoztad?! - förmedt rá Militisre, de közben a bokor felé tartott.
- Szerinted mit kellett volna csinálnom? Jönni akart, és nem akartam vitára pazarolni az időt!
- De azért közben kiszedhetnétek innen, mert lassan beállhatok sündisznónak! - nyögtem, és megpróbáltam kiszabadulni, de megint csak kudarcot vallottam.
- Megyek, maradj nyugton!
A két lány beállt a bokor fölé, aztán megpróbáltak kiemelni, de ez nem volt olyan könnyű feladat, mivel teljesen belegabalyodtam. Végül, mikor már az összes tüskével összetalálkoztam, fejjel előre találtam magam a földön.
- Jajj... - Cali és Militis egyszerre nyögött fel, és ez nem volt valami biztató.
- Most inkább maradj nyugton egy kicsit - javasolta Cali, és közelebb lépett hozzám. - Ezeket jobb lenne kiszedni innen...
- Csak gyorsan - kértem, és összeszorítottam a fogam, ő pedig elkezdte kiszedni a tüskéket. - Ennyit a méltóságomról - morogtam.
- Miért, volt neked olyan? - kérdezte Militis. Megpróbáltam nem foglalkozni vele. Cali sóhajtott, és tovább kereste a tüskéket a karomban.
- Még ma elindulunk? - megint Militis szólalt meg, nagyjából tíz perccel később.
- Igen, ha befogod a szád! - csattantam fel. Kezdett elegem lenni.
- Nahát, ki beszél! Ha jól tudom miattad blokkoltunk le itt!
- Ha jól tudom TE löktél be abba a bokorba!
Nem érdekelt, hogy mennyire vagyok tele tüskékkel, vagy úgy egyáltalán mit okozok ezzel, de felpattantam, és közelebb mentem a lányhoz.
- Nem érdekel, hogy nem akartál magaddal hozni! - sziszegtem. Nagyjából egy magasságban volt az arcunk, közöttünk szinte szikrázott a levegő. - Ez egyedül az én döntésem volt! Nem ítélkezhetsz fölöttem, nincs jogod rendelkezni velem! Önálló emberi lény vagyok, és unom már ezt a lekezelő stílust!
- Nélkülem nem jutottál volna semeddig sem - suttogta Militis. - Még mindig ott ülnél a föntiek között, mint egy senki. Nem mintha most több lennél - tette hozzá egy félmosollyal az arcán.
- Semmi közöd hozzá, hogy ki voltam fönt! - emeltem fel a hangom. - És most pedig nem vagyok kevesebb, mint te! Nem hagyom még egyszer tönkretenni magam! Elég volt eddig abban élni, hogy nem érek semmit! Hogy hogyan alakulnak itt a dolgok, azt nem tudom. Lehet, hogy nagy szerepem lesz, és lehet, hogy már az elején elbukok. De mindkettőre ugyan akkora esélyem van, min neked!
- Ugyan kérlek...! Azt hiszed ez így megy? Idejössz, felforgatod az életünket, és szépen beilleszkedsz? Lehet, hogy eredetileg ide tartozol, de túl sokáig voltál odafent!
Hirtelen eltűnt a lány a szemem elől, az erdővel együtt. Helyette egy szinte teljesen üres, csillagos helyen találtam magam. Árnyak lebegtek körülöttem, köztük pedig ott volt Cali és Militis is - de a saját testemet nem láttam. Militis árnyalakja felé fordultam, és körülöttem az utolsó mondata visszhangzott.
- Szerinted az én döntésem volt? - kiabáltam. Az én hangom erősebb volt mindennél, és valahogy más is, mint eddig. - Hagyd ezt abba, és fogadj el! Ne nézz le engem! - Olyanokat mondtam, amiket nem is akartam. Ezek a mondatok nem fogalmazódtak meg bennem - mintha a gondolataim önálló életet éltek volna. Nem én, hanem a harag uralkodott fölöttük. Közben egy új hang is betolakodott az árnyak közé, de nem értettem, mit mond. Én (vagyis az a düh, ami uralt) újra megszólalt - Fejezd ezt be!
Militis szája bezárult, és hátrálni kezdett, de közben elesett. A másik hang egyre hangosabb volt, és a csillagok halványultak körülöttem.
- Angela! Angela figyelj rám!
Minden, ami eddig ott volt, utoljára egy ismeretlen szellem szerű alak, és ez ijesztett meg legjobban. Nem hasonlított a többi árnyra, de vörös volt a szeme, és valami nyugtalanító és félelmetes áradt belőle.
Visszajött a sötétség, a fák, és a két lány tiszta alakja. Körülnéztem, aztán elszédültem, és lerogytam a magas fűbe.

És lenne még valami, de gondoltam ezt a fejezet végére hagyom. 
Eszembe jutott, hogy az első blogomon nagyon jó volt a kapcsolatom az olvasókkal, itt kevésbé. Leginkább, mert nem nagyon szólunk egymáshoz...
Ezért, most kitaláltam valamit, ami a kérdezz-felelek nevet viselni. Ez abból áll, hogy teszek fel itt 5 kérdést, amire az olvasók válaszolnak (természetesen, aki akar), illetve ti is tehettek fel nekem kérdéseket. Csak annyi, hogy ne legyen túl indiszkrét, de egyébként bármi lehet. Pl. a történettel vagy az írással kapcsolatos, világnézetek, stb. 
Remélem sok össze jön, és akkor majd egy bejegyzés formájában válaszolok nektek. A kérdéseiteket és a válaszaitokat írhatjátok ide, vagy a facebook csoportba, esetleg e-mailbe. 
És akkor az én öt kérdésem: 

1. Film vagy könyv? 
2. Szerinted van fiú-lány barátság?
3. Milyen történeteket olvasol/nézel legszívesebben?
4. Romantika vagy akció? 
5. Melyik a kedvenc fantasy műved, ha van ilyen? (pl. Harry Potter, Gyűrűk Ura, Trónok harca, Twilight - ezt én utálom, de biztos van, aki szereti... :D - Marvel, Éhezők viadala, stb.)